Jack White kurva jó! Minden bandájában! Ha csak felszínesen szemléljük a tevékenységét, akkor azt mondhatjuk, hogy feltűnési viszketegségben szenved. Ha megismerjük a szemléletét, a hozzáállását, akkor megértjük, hogy egy zseni. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi "fiatal" előadók közül, ha lesz kb 5-10 olyan név, akik mondjuk 50-60 év múlva nagy klasszikusoknak fognak számítani, (mint mondjuk most a Zep, a Stones, vagy Hendrix) akkor az egyikük egész biztosan Jack White lesz.
Egy postban nehéz lenne elmagyarázni az ő lényét, de ahogy én látom, ő a modern zeneipar Johnny Deppje. Leszarja a szabályokat, csak azt csinálja amit jónak lát, és gyakorlatilag bármit csinál az jól sül el. Egyrészt azért, mert fantasztikusan tehetséges, másrészt azért, mert kellő tisztelettel és alázattal van az iránt amit csinál.
John Anthony Gillis néven született 1975-ben, Detroitban. A környék ahol felnőtt, és családja szűkös körülményei megalapozták számára azt a fajta hozzáállást az élethez, ami szinte predesztinálta a blues zenélésre. Mint egy régi posztból tudjuk, nem mindenki lehet blues zenész . 10 testvér közül ő volt a legkisebb fiú, 3 lány és 6 fiú testvére van. Akik jók matekból, azok már látják, hogy seventh son... xD Családjában a sok testvér miatt természetes volt, hogy hangszerek voltak a házban, de ő maga is gyűjtötte a zenéhez kapcsolódó dolgokat. Parányi szobájába rövid idő alatt annyi hangfalat, gitárerősítőt, gitárt, lemezeket és 2 (!) dobcuccot pakolt, hogy az ágyának már nem volt hely bent, így azt nemes egyszerűséggel kidobta, és a matracon aludt, a földön kuporodva, mert a lábát már nem tudta kinyújtani a helyhiány miatt. That's the blues!
Ebben az időszakban nagyon sok tradícionális blues zenét és régi, 50-es évekbeli előadókat hallgat, ami nagy hatást gyakorol rá. A mai napig Son House - Grinnin' in your face című dalát emlegeti, mint a legkedvesebb zenéjét. Aki nem ismerné a dalt, egy minimalista blues. Egy pasi énekel benne igen hamisan, és tapsol hozzá, természetesen rossz ütemben. Ennek később még jelentősége lesz.
Iskolai pályafutása igen furcsán alakult! Szülei egyházszolgaként dolgoztak, ő maga is volt ministráns fiú, és kis híján a papi pályára lépett. Ennek meghiúsulásáról így beszélt egy interjúban:
"I'd got accepted to a seminary in Wisconsin, and I was gonna become a priest, but at the last second I thought, 'I’ll just go to public school... I had just gotten a new amplifier in my bedroom, and I didn’t think I was allowed to take it with me."
/"Felvettek egy wisconsini papneveldébe, és pap lett volna belőlem, de az utolsó pillanatban elgondolkodtam - Inkább állami iskolába megyek... Épp akkor kaptam egy új erősítőt a szobámba és nem hiszem, hogy engedték volna, hogy magammal vigyem."/
That's the blues too.
A 90-es évek első felében egy kárpitos műhelyben lesz segéd, ahol összehaverkodik egy Brian Muldoon nevű kárpitossal. Az új barátság új impulzusokat is jelent, Brian hatására megismerkedik a punk zenével. Amikor Muldoon megtudja, hogy Jack dobol, kitalálja, hogy akkor majd ő gitározik és punk bandát alapítanak. Nem fogjátok kitalálni... "A kárpitosok" néven. Hát a dalaikat ne keressétek a Viván xD
Később saját kárpitos vállalkozásba kezdett White, ami bevallása szerint - bár nem szenvedett a megrendelők hiányától - veszteséges volt, köszönhetően hiányos gazdasági ismereteinek, illetve olyan apróságoknak, hogy gyakran a felújítandó bútorok belsejébe verseket karcolt. Yep, that's the blues again.
Zenei előmenetelét tekintve sok-sok underground bandában megfordult ezekben az időkben, több kevesebb sikerrel, míg nem 1997-ben megalapította a White Stripesot. Meg White dobolt, Jack pedig gitározott. A közhiedelemmel ellentétben Meg nem a testvére, hanem a felesége volt, akinek a nevét felvette, és később válásuk után is megtartotta. Ennek ellenére rendszeresen úgy hivatkoznak egymásra mint testvérek, de ez csak az érdeklődés felkeltése érdekében bevetett kis trükk volt.
A White Stripes tette híressé Jacket, mégpedig nem érdemtelenül. A banda zenéje végtelenül lecsupaszított, dühös, indulatokkal és érzelmekkel teli, időnként pszichedelikus. Olyan mint a blues és a punk. Egyszerre. Jack ismert egy régi punk formációt, ahol csak dobos és egy énekes /gitáros alkotta a zenekart, ők voltak a minta. Kezdettől fogva tudta, hogy kell valami, amivel kitűnhetnek a tömegből, amitől nem csak egy újabb garázs-rock csapatnak tartják majd őket. A zenéjük, köszönhetően a régi blues gyökereknek vélhetően nem fogja meg elsőre a britnin és beksztríten nevelkedett közönséget, ezért valami figyelemelterelő látványosságot találtak ki. Piros, fehér és fekete. Csak ebből a három színből építkeztek - építkeznek. Az összes ruha, hangszer, albumborító, mind ezeknek a színeknek a kombinációja.
Úgy tűnik a dolog bejött, mert első két lemezük is mérsékelt sikereket ért el, de 2001-ben a White Blood Cells nagyot ütött! A Fell in love with a girl lett az első komoly slágerük, amit a különleges lego-klipnek köszönhetően a zenetévék is rendszeresen játszottak.
2003-ban aztán kijöttek egy olyan albummal, ami igazi nemzetközi sztárokká tette őket. Az Elephant olyan slágereket tartalmazott, mint a Seven nation army, a Hardest button to button, vagy az I just don't know what to do with myself. Természetesen a "különleges zenéhez különleges látvány" elv ezekben is érvényesült. Érdemes megnézni a linkelt videókat, mert a maga módján mindegyik különleges. A SNA kaleidoszkóp effektje, a HBTB stop motion-ös (?) klónozása, na meg a rúdtáncoló, fehérneműre vetkőzött Kate Moss az IJDKWTDWM videóban mind nagyon bejövős.
A kedvenc White Stripes dalom a következő, Get behind me satan című albumukról való. Erről nézzünk is meg menten egy live videót, mert úgysem tudnám megmondani miért imádom. A performansz értékét növeli, hogy Jack ekkor éppen a V for Vendettába oltott Zorró korszakát élte, amit pompásan egészít ki Meg White orgazmikus extázisa, amit a lábdob folyamatos püfölése okoz neki. Kb. úgy néz ki, mint aki egy platós ifányi lónyugtatóra ivott egy pár sört, de ne felejtsük, ez természetesen csak a show része :D
Legutóbbi albumukon is van egy-két zseniális nóta, amiket az idő- és helyhiány miatt csak linkelek, de az érdeklődőknek mindenképpen ajánlom. Az Icky Thump pszichedelikus blues - classic rock riffekkel vegyített keveréke nekem teljesen bejön, és a Rag and bone feszes zenei párbeszéde is hozza a hagyományos John Lee Hooker iskola stílusjegyeit.
A White Stripes szerintem egy nagyon jó banda, és a műfaj korlátai ellenére elég sokoldalúak. Ha nem csak a slágereket hallgatjuk tőlük, hanem a többi dalt is az albumaikon, akkor ismerhetjük meg igazán, mennyire kreatív zenészekből is áll a zenekar. Na jó, valószínűleg Jack csinál mindent, de akkor is :D
Ha mindez nem lenne elég, akkor a White Stripesos szekció (és egyben a mai poszt) zárásaként álljon itt egy speciális rekord. A WS játszotta ugyanis a zenetörténelem legrövidebb koncertjét. Egy, azaz egy hangból álló koncertet adtak 2007. júliusában, a közönség nagy lelkesedésére! Well, that's not the blues, but admit it! It's pretty fucking cool!
...
Mára ennyi, de természetesen a poszt folytatódni fog egy második résszel, amiből megismerjük Jack másik két zenekarát, megtudunk némi infót arról, hogy milyen hangszerekkel, milyen mentalitással játszik, meg úgy egyáltalán hogyan áll a gitározáshoz. Ja igen, még annak is utánajárunk, hogy mit csinál ő a filmvásznon René Zellwegerrel és Jimmy Page-dzsel.
(életrajzi adatok via wiki JW oldal )
