Furcsa dolog embernek lenni. Itt élünk sok-sok millióan ezen a bolygón, és felülről nézve, mint a hangyák nyüzsgünk mindenfelé. Talán nem is gondolunk bele, hogy az életeinket alapvetően határozza meg, hogy milyen emberek között élünk, és általuk milyen hatások érnek minket. Sőt, azzal talán még kevesebbet foglalkozunk, hogy mi milyen hatást fejtünk ki a környezetünkben élőkre.

Egyenesen megdőbbentő, hogy vannak emberek, akik arra használják fel az életüket, hogy megfélemlítsék, megalázzák a másikat. A rabló, aki éjjel a sötét utcán elvesz kétezer forintot egy nőtől, bele sem gondol, hogy az a nő utána talán hetekig nem mer majd kimenni sötétedés után a városba a félelemtől. Az idióta kutyás szomszéd, aki Karácsony napján üvöltözik az egyedül élő nyugdíjas nénivel, amiért az lassan halad előtte a lépcsőn, biztos nem sejti, hogy a másiknak ez mennyire rosszul esik. Mindez persze pozitív előjellel is igaz. Jól eshet valakinek egy mosoly, vagy egy udvarias gesztus.

A mai napig emlékszem például egy céllövöldésre. Talán 7-8 éves lehettem, amikor az idősebb unokatestvéreim a vidámparkban céllövöldéztek. Én is nagyon akartam, és végül kikönyörögtem anyukámnál, hogy engedje meg. Szinte még most is hallom, ahogy megsúgja a céllövöldésnek, hogy nem kell, hogy töltve legyen a légpuska, csak engedjen lőni :D De a céllövöldés jófej volt. Nem csak, hogy engedett lőni, de még meg is töltötte a puskát! Sőt! Természetesen semmit nem találtam el, hiszen a pultot is alig értem föl, de a lövésem eldördülése után automatikus mozdulattal nyúlt hátra és letört(!) nekem egy nyereményt (egy kis fém tálcát), hogy ezt bizony én lőttem. Nem tudom, hogy a gesztus a vigyorgó kisgyereknek szólt-e, vagy az egyébként nagyon csinos fiatalasszony anyukámnál próbált így bevágódni a pasi, de egy ilyen apró momentum miatt még 20 év távlatából is jószívvel emlékszem rá.

Idén sok minden történt velem, és ezek között több minden is említést érdemelne, de most csak két pillanatot szeretnék kiemelni, ami a témába vág.

Valamikor nyár elején iszonyatosan fájt a fogam. A vasárnapi ügyeletről a kezelés után éppen hazafelé tartottam. Kegyetlenül lüktetett az egész fejem és úgy éreztem, hogy senki nem lehet szarabbul akkor mint én. Ahogy befordultam a következő utcára, szembe jött velem egy lány. Nem tudom pontosan szavakkal leírni a jelenséget. Ha azt mondom, hogy talán a legszebb lány, akit valaha láttam, az valószínűleg kevés. Ez a lány nem pusztán szép volt. Volt benne valami olyan földöntúli tisztaság, amit látni kell ahhoz, hogy megértsétek. Olyan jelenség volt, mint ahogy a Szűz Mária jelenéseket szokták leírni a falusi asszonyok. Hófehér bőre volt, hosszú sötét haja a válla alá omlott, tengerkék szemek, rózsaszirom ajkak, gyakorlatilag mint Hófehérke a mesében. Rendkívül visszafogottan, de nagyon csinosan felöltözve, szó szerint tökéletes volt. A tekintete mereven előre szegeződött és olyan volt, mintha körülötte minden elsötétült volna, de csak az arcát valamilyen különleges ragyogás világította volna meg. A lány sírt, vagy talán már kisírta magát és csak attól maradtak kipirosodva a szemei, de hihetetlen fájdalom és megtörtség sugárzott az arcából. Egy másik lány tolta őt tolókocsiban. Hirtelen az az érzés fogott el, hogy talán épp most jöhetnek az orvostól ahol rossz híreket kaptak, vagy legalábbis valami nagyon végzetesen rossz dolog történhetett vele, mert a szemeiben nem egy általános szar napom van sírás látszott, hanem egy olyan ember fájdalma, akiben a hit még él, de a remény már nem. Elhaladtak mellettem és én nem bírtam tovább menni. Leálltam és nem tudtam hova tenni a látottakat. Két percig ott álltam és jobba balra tébláboltam. Nem értettem mi történt ott velem, de abban biztos voltam, hogy valami nem mindennapi. Tudom, hülyén hangzik, és valószínűleg csak Bori fog helyeslően bólogatni, de nem tudom pontosabban megfogalmazni, az az érzés kerített hatalmába, hogy egy angyal haladt el mellettem.

A másik fontos momentum Szemesen esett meg. Mivel a tombolán bucira nyertük magunkat mindenféle Queenes repi cuccokkal, utolsó estére már hegyben álltak nálunk a képeslapok, stage pass-ok, meg persze az a kék német kiadvány ami a Gergő kedvence :D Már nem emlékszem ki, de valaki javasolta, hogy a koncerten a tömegben álló gyerekek között osztogassunk belőlük, mert nyilván nem lesz szükségünk itthon 53 db Queen Táboros stage pass-ra. És így is történt. Az első utamba kerülő kislányhoz letérdeltem és a nyakába akasztottam egyet. A kislány előbb lenézett a kártyára, majd fel rám. Akkora szemei voltak mint egy ping pong labda xD Nem értette, hogy akkor ez most mi. Mondom neki: "ajándék". Erre úgy elmosolyodott, ahogy csak egy 4-5 év körüli kislány elmosolyodhat. Ez persze láncreakciót indított be, mert annyira megörültem neki, hogy kb 2 perc alatt szétosztogattam minden kezem ügyébe kerülő repi cuccot, még fel is vásároltam a maradékokat, hogy mindenkinek tudjak adni. Sajnos mindenkire nem emlékszem, de annak az egy kislánynak a tekintete nagyon belém vésődött. Egy kis hit, meg némi hiúság mondatja velem, hogy remélem, talán neki is olyan jó élmény lesz majd évek múlva az az este, mint nekem a céllövöldés eset.

Szóval ilyesmiken gondolkoztam mostanában. Hogy itt élünk a Földön sok-sok millióan, besűrűsödve, egymás mellé, városokba, házakba, munkahelyekre, iskolákba, kocsmákba stb. és talán bele sem gondolunk, hogy az "összezártságunk" okán, a legkisebb cselekedetünk is hat a körülöttünk élőkre. Persze nem akarom az élet értelmét most feszegetni, mert arra egyébként is valószínűleg az a válasz, amit egy internetes "kérdezze az ovost" rovatban válaszolt egy doktornő, a "mit csináljak, zöldet kakilt a gyerek?" kérdésre: "a zöld kakira a megoldás, hogy nem kell nézegetni". Tehát az élet értelme is valószínűleg abban rejlik, hogy nem kell nagyon foglalkozni vele. De ha mégis szeretném megfogalmazni, hogy szerintem mi határozza meg az életünket, akkor azt mondanám, hogy az, ahogyan egymással viselkedünk. Nem csak az ismerősökkel, hanem idegenekkel, bárkivel. Félreértés ne essék, nem valami krisnás szeretethimnuszt akarok ezzel zengeni a Karácsony apropóján, csak egyszerűen felhívni a figyelmet ilyen apróságokra, hogy ha esetleg valamelyikőnk céllövöldésnek áll, akkor jusson eszébe, hogy micsoda felelősséggel bír, hogy engedi-e lőni a kisgyereket vagy nem :D

Ha esetleg még valaki nem látta a Mr. Magorium's wonder emporium c. filmet, az nagyon gyorsan nézze meg! Nem csak Natalie Portman miatt, vagy azért, mert ez az egyik legszebb "mese" amit valaha láttam, hanem azért is, mert a sok nevetés és gyerekes dolog közepette nagyon okos dolgokat mondanak ki a szereplők. Például ezt, ami kapcsolódik is a fenti gondolatokhoz:

"No. We Breathe. We Pulse. We Regenerate. Our hearts beat. Our minds create. Our souls ingest. Thirty-seven seconds, well used, is a lifetime."

Mivel az idei Karácsonyvárós zenék elég foghíjasra sikeredtek, most illene valami finom kis Cindy Crawfordos Bon Jovit embeddelnem, de legalább egy John Lennont , tekintettel arra, hogy ez a két kedvenc karácsonyi pop-dalom. De úgy alakult, hogy a fenti gondolatokat tökéletesen öntötte szavakba és hangokba egy bizonyos Roger Meddows Taylor és néhány barátja, úgyhogy most azt kapjátok. Boldog Karácsonyt mindenkinek!