Láttam nemrég egy nagyon érdekes filmet. A címe "Dedication". Egy olyan férfi a főhőse, akit gyerekkorában bántalmazott az anyja, az apja meghalt és nincsenek szoros emberi kapcsolatai, leszámítva egy idősebb munkatársát, aki egy amolyan apafigura-szerű barát szerepét tölti be az életében. Érthető módón így Henrynek nincs túl sok oka, hogy örömét lelje az életben. A film arról szól, hogy hogyan kűzdi le Henry az ellenérzéseit más emberekkel szemben, illetve, hogy hogyan kűzd meg önmagával, hogy ezt elérje. (Na jó nyilván egy csaj miatt )

Később még egészen biztosan írni fogok a filmről, most csak egy kis részt szeretnék megmutatni, amiben Rudy, az atyai jóbarát elmagyarázza Henrynek, hogy miért hagyja el őt a barátnője. (szerintem zseniális)

Girls only like the really fucked-up guy for the first few months. They prefer... you know, fake-broken. Complicated, but like... talk-about-it-over-chardonnay complicated."

Azt hiszem sok igazság van abban, hogy az emberek a hasonlóan sérült emberek társaságát keresik. Nyilván nem ez a kizárólagos szempont, de ha belegondolok akkor adja magát, hogy két hasonló háttérrel rendelkező ember jobban és könnyebben szót ért egymással, mint esetleg egy olyannal, akinek másmilyen az előélete.

Ami kifejezetten sokat foglalkoztat, hogy például, ha egy házaspár egyik tagjának a szülei együtt éltek boldog családi légkörben, és a másik tag elvált szülők gyermeke, akkor vajon ő hátránnyal indul-e a szűlőségben? Nyilván nem láthatta, hogy milyen egy jól működő férj-feleség-gyerekek kapcsolat. Egy olyan családi környezetben szocializálódik, ahol ezek a hagyományos szerepek nincsenek meg. Így honnan kéne tudnia, hogy milyen az amikor teljes létszámban együtt él egy család?

Majd ha rájöttem a válaszra, megírom azt is